Csak egy kis pánik, vagy itt a világvége?

Csöppet sem értek a közgazdaságtanhoz, ezt előre leszögezem, elvégre a társadalom nyakán kolonc, láblógató kis bölcsész vagyok, aki van olyan hülye, és még ilyen viszonyok között is történelemtanár szeretne lenni. Akkor sem értek hozzá, ha a tudományt művelők java része szerint is egyre kevésbé egzakt, és egyre nagyobb hangsúly helyeződik az emberi lélektan és kommunikáció vizsgálatára, hiszen a piacot is emberek működtetik, akik sokszor irracionálisan cselekszenek, vagy önbeteljesítő jóslatokat képesek kinyilatkoztatni, esetleg rosszul kommunikálnak, mint az alább ki is derül. Most mégis az egyik legdivatosabb és egyben legvitatottabb témáról, a hitelválságról fogok írni. Na persze nem a saját agyszüleményeimmel fárasztom a kószán idevetődő olvasókat, hanem Bod Péter Ákos, Csaba László és Palócz Éva vitaestjéről lesz szó Pellényi Gábor moderálásával, amely csütörtök este hangzott el a Fasori Evangélikus Gimnáziumban megtartott Deák Ferenc közéleti klub keretei között. (Innen már sejthető, hogy egyrészt nem kívánok az objektivitás álcája mögé bújni - szerintem úgysem létezik emberi objektivitás, csak törekedni lehet rá -, másrészt eddig nem volt alkalmam kormányközeli vitaestet is meglátogatni ugyanebben a témában, így arról nem tudok beszámolni.)

Gyurcsány Ferenc szerda esti interjújától kezdve hallhatjuk, hogy Magyarország igazából milyen jó helyzetben van, és hogy nem is olyan sok az a hitel, amit lehívhatunk. Meg különben is, hős államférfi miniszterelnökünk kormánya olyan jól teljesít, annyira szavahihető és olyan megbízható, hogy emiatt kaphatunk akkora kölcsönt, amekkora az óriási válságból kiránthat minket.

De egyáltalán hogyan is jutottunk idáig, beszélhetünk-e '29-et idéző világválságról vagy depresszióról, netalán megbukott-e a neoliberalizmus vagy az angolszász kapitalizmus? Mert ugye sokan szeretik ezeket a gyorsan divatossá váló kijelentéseket hangoztatni, főleg a hozzám hasonló érdeklődésű, mindenbe belekontárkodni igyekvő értelmiségiek.

Mivel a közgazdaságtan egyre csökkenő egzaktsága ellenére még mindig száraz számadatokra kell, hogy támaszkodjon, idéznem kell Csaba László professzort, aki a következő adatokat sorolta fel annak alátámasztására, hogy mégsincs depresszió. Az Európai Unión belüli bruttó hazai össztermék 2006-ban 2,8, 2007-ben 2,6, 2008 első három negyedévében 2,5, 2,3, majd 1,6 volt, és nagyon nagyot kellene zuhannia a negyedik negyedévben ahhoz, hogy 10%-nál nagyobb legyen a csökkenés, azaz depresszió legyen. Hasonló időszakokban az USA GDP-je a következőképpen alakult: 2,8 2006-ban, 2,0 2007-ben, 2,5, 2,1 és 1,8 2008 első három negyedévében, a mostani előrejelzések szerint pedig márciusra újra növekedés lesz. Tehát akkor nem is olyan nagy a baj, mint azt hangoztatják, és túlzás lenne az egész? Nem az elhatalmasodó hitelválság tünete a megugró infláció, hiszen Jimmy Carter amerikai elnök idején is 14%-ig szökött a fogyasztói árak növekedése, míg ma 2 év alatt az EU-ban 2,2-ről 4,42%-ra, az USÁ-ban 3,2-ről 5,4%-ra ugrott az árnövekedés? Vagy íme, itt érhető tetten az emberi intellektus és az eddig pszichológiai fogalomként ismert Pygmalion-hatás, hogy addig sulykoljuk, hogy óriási bajban vagyunk, amíg elhisszük, és tényleg hatalmas pácba kerülünk? Vajon tényleg szükség volt a 700 milliárd dolláros (hatalmas pénz!) amerikai állami segítségre, vagy hulljon a férgese Adam Smith alapján?

Palócz Éva szerint az biztos, hogy a bankszektor kritikája elhatalmasodott, ami - teszem hozzá én - nagyjából ki is merül a New York-i bankárok unos-untalan való szidásában, akik a szerencsétlen adófizetők lehúzásából gazdagodtak meg, és az ő pénzükből is menekíti meg őket az állam. De vajon miért kéne megmenteni az eddig olyan jól élő bankárokat a dolgos adózók pénzéből? Az amerikai kormány szerint azért, mert a bankok tönkremenésével az adófizetők is tönkre mehetnének. Hogy ez tényleg így lenne-e vagy így lett volna-e, már valószínűleg sosem tudjuk meg, persze utólag, marxista determinizmust használva nyilván sokan leszögezik majd, hogy ennek így kellett történnie, különben. A kutatóintézet vezérigazgatója szerint azonban inkább arról van szó, hogy magán a bankrendszeren belül léptek fel működési zavarok, ugyanis a gazdasági növekedést az olcsó hitelek és az óriási fogyasztási bumm biztosította.

Bod Péter Ákos szerint a válság első hullámához az vezetett, hogy lakásfinanszírozásra olyan ügyfeleket is elfogadtak az amerikai bankok, akiket nem lett volna szabad. Őket finoman csak a subprime kategóriába szokták sorolni, azaz olyan emberek ők, akik a príma kategória alatt vannak. (Hogy belőle induljak ki, ez hasonló, mint amikor egy olyan kövér emberre, akit a tengerparton partra vetődött bálnának néznének, azt mondják, hogy testsúlyára nézve kihívásokkal küszködik.:)) Ezek az emberek pedig átlagosan a hatvanezer dolláros lakossági hitelekből jó esetben csak húszezret tudtak visszaadni, ezért nem lett pénzük a bankoknak. A legtöbb banknak pedig nem túl jelentős a saját tőkéje, így kihelyezni sem tudja azt a pénzt, amit az ügyfelek jóvoltából forgatna. 2007 nyarán már mutatkoztak is a baljós jelek Palócz Éva szerint, de csak 2008 nyarára ért el Amerika odáig, hogy a két legnagyobb jelzáloghitel bankot meg kelljen menteni. A Lehman Brothers-t viszont már hagyták csődvédelmet kérni, ami miatt nagyobb pánikhullám tört ki, mint ami valós veszteségben lemérhető volt. Ez a pánikhullám ért el végül az American International Group-ig (AIG), a világ legnagyobb biztosítójáig, ezen keresztül pedig az európai bankokig, így Magyarországig is.

De miért nem bírta a még mindig világhatalom USA megemészteni a válságot? A Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezetője nem válaszolta meg a kérdést - talán tényleg csak utólag tudjuk meg? -, csupán azt szögezte le, hogy az első két krízist, az olajárrobbanást és az élelmiszerár-növekedést kisebb-nagyobb nehézségekkel még sikerült leküzdeni. Úgy tűnik, hogy a jövőre nézve biztosabb megállapításokat tud tenni, szerinte ugyanis előbb a tőzsde, aztán pedig a bank- és a reálszektor tudja majd összeszedni magát Amerikában. Érdekes az a megállapítása is, miszerint a válság egyáltalán nem a neoliberalizmus vagy az angolszász kapitalizmus csődje lenne, sokkal inkább az állami beavatkozások krízise ez. Az állam azonban várhatóan ki fog vonulni a bankszektorból, ha a válságnak vége lesz, a jelentős tartalékokkal rendelkező arab országok és Kína (a Kínai Központi Banknak egyedül 1900 milliárd dollárnyi devizatartaléka van!) viszont bent is maradnak, ilyen formában is tudatosítva a világgal, hogy a bipoláris felosztást nem az USA egyeduralma - Francis Fukuyama szerint a történelem vége -, hanem a multipoláris követi.

De miért merült fel Magyarország neve elsőként az államcsőd szélén kapálózó Izland után? Izlandon a világon a nyolcadik legmagasabb az életszínvonal, Simor András jegybankelnök szerint nincs is semmi hasonlóság köztünk és a jeges sziget lakói között, fölösleges is az államcsőd képével rémíteni az embereket. De akkor hogy kerülünk a képbe? Már október elején kiszemeltek volna minket a befektetők gyenge láncszemnek?

A CEU egyetemi tanára szerint már 2006. június-júliusában Izland, Törökország, Dél-Afrika és Argentína nem túl előkelő társaságában emlegettek minket mint rossz gazdasági állapotú államot, aminek rendbehozatalára szólított fel az EU a konvergencia program kidolgozása keretében. Ennek alapján nem igaz az - és ezt már én állítom -, hogy a piac bizalmának megrendülése az őszödi beszéd kiszivárgása utánra tehető, azaz az ország gazdasági helyzetének a megromlása egyenesen levezethető lenne a kormányellenes tüntetésekből vagy 2006. október 23-ából. 2006 nyarán ugyanis a kormány még alakulófélben volt, Őszödről meg maximum valami német turistáktól hemzsegő, homokos Balaton-part juthatott akkoriban az átlagmagyar eszébe. Az MNB és az ÁSZ felszólításai azonban már akkor érkeztek, amikor a kormány még csak az előző ciklus második felét tudta elkúrni. A kormány viszont úgy tűnik, hogy alakulása után is süket maradt a figyelmeztetésekre. Persze 2006 áprilisa óta hetente 2-3 programot is megélhetünk - soha ennyi célkitűzést nem látott az ország -, a kormány tehát hangzatos szavai alapján úgy tűnik, hogy cselekvőképessége teljében van, csak úgy halmozza a programokat és lobogtatja a statisztikákat. (Ezzel együtt meg egy fia középtávú tervet nem képesek kiizzadni magukból.)


De akkor miért nem reagált a 2006-os bizalmi válságra az állam, és miért tett mindenre magasról, ami a normák teljesítéséről szólt volna? Ezt talán a kormány tagjaitól, főleg Gyurcsány Ferenctől, Veres Jánostól és Bajnai Gordontól kellene megkérdezni. Azonban nemhogy a kérdés megkésett, a válasz is az lenne. Persze látszólagos válaszokat, mellébeszéléseket ismerünk bőven. Még a múlt héten is gyönyörűséges propagandaanyagot szórtak a nép elé, amelyben 4,5%-os gazdasági növekedést és adócsökkentést vizionáltak, már csak a dübörgő gazdaság meg a pannon puma kifejezések hiányoztak a beindultunk jelszó mellől. (Még jó, hogy nem az SZDSZ hangoztatta ezt Kovács Pistis plakátokon.) És mit hallok a napokban? Veres János kiváló miniszterünk szerint - aki családapának sem utolsó természetesen - nemhogy nem lesz növekedés, egyenesen recesszió lehet.


Ezt a hirtelen változást néhol mániás depressziónak hívják, néhol meg hazugságnak. A pénzpiac szereplői azonban bármit hisznek is, az biztos, hogy ezek után annyi hitelt sem adnak a kormánynak, ezzel együtt az országnak, hogy itt maradjanak befektetni, hiszen a mellébeszélésre, az adatok elhallgatására, a csalásra vagy a hazudozásra nem tudnak alapozni. Abszurdisztánon kívül általában mások sem.

Magyarország tehát nem kiszemelt áldozat, saját magunkat sodortuk ilyen instabil helyzetbe, miközben kifulladt a gazdaság nem is annyira dübörgő lendülete. De hogyan jutottunk idáig, és miért jött létre egyáltalán az IMF csomagja?

Október 8-án tette közzé az MNB Monetáris Tanácsa azt a közleményt, miszerint alapvetően egészséges a magyar pénzügyi rendszer, a hitelválság tornádójának pedig csak az oldalszele fog minket érinteni. IMF tehát sehol a láthatáron. Ehhez képest a kiugró devizaadósság miatt, ami jóval olcsóbb, mint a forintban való eladósodás, rengeteg követelés érkezett euróban és svájci frankban. Ezek teljesítésére meg nincs lehetőség akkor, ha a bankok nem bíznak a magyar OTP-ben, ami miatt el is kezdődött a tőkemenekülés, ez pedig a forint zuhanásához vezetett. (Külön kérdés Bod Péter Ákos szerint, hogy ebben mekkora lehetett a spekulánsok szerepe.) Ennek hatására az MNB 3 százalékponttal megemelte a jegybanki alapkamatot. Hasonló mértékű emelés utoljára 2003-ban volt, és másfél évig tartott, amíg sikerült levinni. Ennyit az oldalszellőcskéről. Persze nem meglepő Simorék érdekes reakciója, amikor maga a kormányfő "felejtette el" bejelenteni az október 18-án megtartott "országmentő" Nemzeti csúcson, hogy 10 napja tárgyal a hitelkeretről. Csak akkor tudnám, hogy a jó kommunikációs fogáson kívül mi a fenének hívta össze... Sebaj, szerda este végülis elárulta, hogy három hete tárgyal a hitelről, és ki is derült, hogy az Európai Központi Bank, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank kész hitelkeretet biztosítani a számunkra. Ez tehát nem segély, hanem egy viszonylag olcsó forrású hitel, amiért akkor is fizetni kell, ha nem hívjuk le, ráadásul kemény feltételei vannak. Ebből a Világbank 1 milliárd dollárt biztosít, 24 milliárd pedig a készenléti hitel, amit valószínűleg nem veszünk igénybe, a 200 milliárd dolláron csücsülő Valutaalap meg csak örülhet, hogy végre jobb ügyfele akad, mint mondjuk Zaire vagy Benin. Az Európai Központi Bank az EU-val együtt meg csóválhatja tovább a fejét, hogy mekkora uniós kudarc az országunk. Mert nemhogy a 2004-es belépésünkkel nem teljesítettük a feltételeit - volt így még pár velünk együtt csatlakozó ország -, de még 2006-ban sem tudtunk egy jó konvergencia programot megszülni, és négy év alatt sikerült kb. 8 év hátrányt összehozni. Nem volt könnyű, de nekünk sikerült, büszkék lehetünk rá. Elsők lehetünk tehát az egy főre jutó öngyilkosságok, a depresszió, az alkoholizmus, a szív- és érrendszeri megbetegedések, a daganatos betegségek és az elkúrás arányát tekintve is. A feltételek teljesítése helyett tehát a választások befolyásolására hivatkozva - már a hivatkozási alap is antidemokratikus - Veresék inkább később hozták nyilvánosságra azokat az adatokat.


Nevezhetnénk ezt az adatok eltitkolásának, véresebb szájúak választási csalásnak is, amelyek többek között azt tartalmazták, hogy a botrányos 9%-os államháztartási deifictről sikerült levinni a vacak 5-6%-ra a hiányt. (Összehasonlításképpen Bod Péter Ákos megjegyezte, hogy Bulgária folyó fizetési mérleghiánya a háromszorosa Magyarországénak, mégsem kérnek IMF-csomagot.)

És mi volt a kormány további tevékenysége? Még a legvadabb szocialista szimpatizánsok szerint is Gyurcsány Ferenc bátrabb kellett volna, hogy legyen. Ehelyett dúskáltunk a kéthetes programokban, fittyet hánytunk a felszólításokra és a figyelmeztetésekre, és egy darab középtávú tervet sem sikerült összekaparnunk. A nyugdíjrendszerhez, a szociális hálóhoz vagy az állami vállalatokhoz nem nyúltunk hozzá, ehelyett Isten tudja mennyi időre tönkre vágtuk az egészségügyet, amibe Isten tudja hány ember rokkant vagy halt bele már eddig is, az oktatás színvonalát pedig úgy tűnik, hogy már negatív tartományba is lehet süllyeszteni.

Palócz Éva szerint ráadásul a kormány úgy fektetett be 400 milliárd forintos tételeket a munkaerőpiacba, hogy a bal kéz nem tudta, hogy mit csinál a jobb kéz. A jobb kéz meg rendszerint szórta ki a pénzt az ablakon, üvegzseb program helyett meg csináltunk egy lyukas zseb programot. 2007-ben az EU-n belül mi büszkélkedhettünk a legnagyobb államháztartási hiánnyal - igen, megcsináltuk -, ez akkor 5,5-5% volt, amivel még Angliát is lepipáltuk, és ez azzal párosult, hogy a GDP 50%-át tette ki az állam fenntartásának költsége. Eszerint olyan jelentős és gondoskodó államunknak kellene lennie, mint Franciaország. De Magyarország ebben is kivétel, hiszen a mi államunk úgy adóztatja agyon a polgárait - már amelyik adózik ugye -, hogy mindenből igyekszik kivonulni, azaz egyre kevesebb szolgáltatást nyújt az egyre jelentősebb adókért cserébe.

A Kopint-Tárki vezetője szerint a hihetetlenül magas, csökkenni alig akaró államháztartási hiány miatt magas lett az alapkamat, ami magas forinthitel-kamatokhoz vezetett. Emiatt óriásira nőtt a különbség a devizahitel-kamatok és a forinthitel-kamatok között, ami miatt szintén kakukktojások vagyunk. Ez hatalmas árfolyamkockázathoz vezetett, a devizaigény pedig emiatt lett ekkora. A nagyarányú devizahitelekben kell tehát keresni arra a kérdésre a választ, hogy miért mi vagyunk a legsebezhetőbbek, és miért mi vagyunk a leggyengébb láncszem. (Csak itt most semmilyen Máté Kriszta nem fog nekünk kacsintani, hogy viszlát.)

Az egykori jegybankelnök szerint is ez a hatalmas devizatelítettség vezetett a mostani helyzethez, de arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy statisztikailag is kilógunk a sorból, ugyanis nem tud növekedni a gazdaságunk. Ez akár jó hír is lehetne, hiszen nem olyan túlfűtött a gazdaságunk, mint mondjuk Bulgáriáé, de a magyar kormány éveken keresztül hangsúlyozta - pontosabban hazudta - azt, hogy dübörög a gazdaság, és még nemrég is ott tartott, hogy beindultunk. 17 milliárd eurónyi devizatartalékból viszont nem lehet fedezni a 25 milliárdos rövid lejáratú kötelezettségeinket, és Palócz Éva szerint az MNB angol és svéd példákhoz hasonlóan valószínűleg óriási költségráfordítással sem tudta volna eredményesen megvédeni a nemzeti valutát. Ehelyett fordultunk az IMF-hez és az EU-hoz, amit jó alaposan szét is kürtöltünk, és amit ezért jónevű újságok vezető oldalon közölnek, ezzel tudatosítva a piaci szereplőkben, hogy Magyarország gyenge.

Csaba László szerint ez hihetetlenül nagy hiba volt, hiszen mástól, akár a tőkéjüket sípályába és földrész alakú szigetekbe fektető Dubaitól is kérhetnénk anélkül, hogy a lapok címoldalára kerülnénk. Ha pedig nem írnak rólunk, akkor a piacot sem érdekelné annyira Magyarország pocsék helyzete, így sokkal kevésbé vonulna ki innen. (No news are good news.) Ráadásul 1954 óta, amióta valamilyen formában létezik az EU, csak Nagy-Britannia fordult 1976-ban EU-s hitelhez. Mi tehát ebben is az élmezőnyben vagyunk annak ellenére, hogy Bulgária vagy a balti államok sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint mi, tehát a helyzetünk nem feltétlenül indokolná éppen az EU-s hitelt.

Bod Péter Ákossal együtt kíváncsi lennék a kormány valós mozgatórugóira, mindenesetre az alapvető megállapítás, hogy a krízis mindig segít hatalmon maradni a mindenkori kormányzatnak. Talán éppen ezért lehetett a tévéostrom után újra főpolgármester Demszky Gábor, és ne higgyük azt se, hogy a média katasztrófa- és bulvárhírei mögött nem történik semmi jelentős a világban vagy az országban. A monorierdei vonatbalesetnél Gyurcsánynak például alkalma adódott újra ripacskodni, Szabó Pál közlekedési miniszternek pedig lemondani. Na nem a katasztrófa sajnálatos ténye és négy ember szerencsétlen halála miatt, az még a nyugati országokban is elvétve fordulhat elő tényleges okként. Nálunk meg még egy érettségi botrányba sem szoktak belebukni a Magyar Bálint-félék. Megbízható források szerint az infrastrukturális beruházások és a tárca rendelkezésére álló keret drasztikus csökkentését nem tudta elfogadni a miniszter, de hát ugye mégiscsak ciki lett volna, ha csak úgy lemond emiatt. A kiadások csökkentése viszont éppen a nagyarányú állami kiadások miatt is szükséges a 2,5%-os államháztartási deficit elérésével együtt, és ebbe nem feltétlenül kell az IMF kényszerítő hatását belelátnunk. Az viszont világos, hogy az állam emiatt már megint a közalkalmazottakat és a köztisztviselőket fogja nehéz helyzetbe sodorni, ami széles rétegek elégedetlenségét okozza már most is.

Mi a kiút tehát a magyarországi válságból, amely már évek óta tart? A rubellel vagy a jennel szemben a forint már visszakapaszkodott, ami Csaba László szerint már azt jelzi, hogy túl vagyunk a nehezén. A professzor szerint pedig tanulhatnánk már a környező országok programjaiból is. Bokros Lajost idézve ha egy betegnek elrontják a műtétjét, akkor legközelebb nem szeretné, ha ugyanaz az orvos műtené meg. Az orvos most nem az a Molnár Lajos, volt egészségügyi miniszter, aki tényleg elszúrt egy műtétet, hanem Gyurcsány Ferenc és kormánya.


Csaba László ezért egy országgyűlési választással megtoldott 2009-es EP-választást tartana lehetséges jó megoldásnak, már csak a költségkímélés miatt is. Addig pedig hallgathatjuk kedves szomszédaink elismerő nyilatkozatait pártunk és kormányunk elkúró akcióiról.